Wind

Mindenképp meg szerettem volna nektek mutatni ezt a csoda ruhát, amit másodkézből szereztem be (teljesen új állapotban), és az érzést is, amit kihoz belőlem, amikor viselem.

A ruha

Ez a @repop.studio ruha első látásra szerelem volt, viszont nemcsak hogy tetszett (azaz “hű de szeretnék benne jól kinézni”), hanem

tudtam, hogy jól fog állni és szeretni fogom.

Ez nem nagyképűség, egyszerűen tavaly rájöttem, hogy a midi átlapolós ruhák jól állnak, jól is érzem magam bennük, ez a kivágás és hossz pedig kiemeli az alakomat (van mozgástér, kényelmes, és közben csinos is. Win-win!).

Hogy értsétek, hogy miről beszélek: van olyan ruha, ami tetszik, de tudom, hogy szörnyen fogok benne kinézni, ezért nem veszem meg. Ilyenek a nagyon 90s vagy trendi cuccok, az extrémebb, színes, vagy túl minimalista dolgok (pl a téglalapból szabott minimalista zero waste ruhák - gondolj a fast fashion kategóriából a COSra vagy az itthoni tervezők közül Vetlényi Alma munkáira, ami a “bárcsak jól állna” kategória).

Anyag és szín

A ruha anyaga viszkóz, ami az egyik legkényelmesebb anyag (bár az előállítása nagyon környezetterhelő, de second hand ruhánál ezt nem szoktam figyelembe venni, inkább a kényelemre és tartósságra megyek). A szabása tökéletes, a színét pedig imádom annak ellenére, hogy nem a színtípusomnak megfelelő (papíron a meleg, tört, közép-világos színek állnak jól, ez pedig egy hideg szín).

A homok és baby blue párosát egyébként is imádom:

a rég nem látott tengerpart jut róla eszembe, aminek az érzetét ez a szeles idő teljesen felerősítette bennem.

Az érzés

Egyike vagyok azoknak, akik a “COVID-szorongás” áldozatai lettek. Korábban azt gondoltam magamról, hogy könnyen alkalmazkodom, a változások pozitív dolgokat szoktak hozni az életemben, most viszont mégis nagyon nehezen viselem ezt a megváltozott világot. Tudom azt is, hogy másnak sokkal rosszabb, ettől függetlenül hiányzik sok minden, ami előtte volt, és rengeteg dolgot magamra veszek és szorongok. Ez van, és tudom, hogy nem vagyok vele egyedül.

Ezen a napon, amikor a képek készültek, egy pillanatra szabadnak éreztem magam.

Óriási szél fújt, szinte azt éreztem, hogy bármelyik pillanatban felkap és elrepít valahova nagyon messzire. Romantikus elképzelés, de rettentő jól éreztem magam tőle. Elkezdett nem érdekelni, hogy mit gondolnak azok, akik elhaladnak mellettünk. A “mekkora egy buta tyúk, itt illegeti magát bénán”, és a többi hasonló belső szabotáló hang elhalkult és egyszerűen csak azt éreztem, hogy úgyis csak egy kis porszem vagyok ebben az egészben, és itt van egy pillanat, amikor jól érezhetem magam, és elengedhetek minden negatív gondolatot, így hát meg kell ragadni. Sikerült!

Elképesztően felszabadító érzés volt. Most értettem meg, hogy egy jól kiválasztott ruha, egy jó fotózás mennyire sokat tud dobni az ember hangulatán, és - bár apró és felszínes dolognak tűnik - mekkora gyógyító ereje lehet. Egy kicsit elfelejteni ezt a fura nehéz világot, érezni azt, hogy a természet mennyivel hatalmasabb mindannyiunknál, és hogy a belső szorongások mennyire de mennyire csak bennünk léteznek.

Már csak ezért a fotózás-élményért is megérte elindítanom a blogot. Nagyon hálás vagyok mindannyiótoknak, hogy nézitek a képeimet, olvassátok a soraimat, követtek az Instagramon és visszajeleztek. Már most rengeteg mindent adott nekem ez a bátortalan kísérlet, és végtelenül hálás vagyok érte. Nektek is, meg magamnak is, hogy mertem kilépni az árnyékból.

Köszönöm, hogy elolvastatok! A jövő héten jelentkezem!

Luca