Katicáról

Katicára az Instagramon találtam rá, ahol felkeltette az érdeklődésem a #történetem című sorozatával, melyben mesélt a hátteréről, a korán felfedezett kézügyességéről, ruhaipari tapasztalatairól és szakmai útjáról. Megtudhattuk a sorozatából azt, hogy kézműves családba született, hatéves kora óta varr és emberek ezreit öltöztette pályája során: ügyvédi talártól kezdve fürdőruhán át újrahasznosított esküvői kiegészítőkig rengeteg mindent tervezett és valósított meg.

A Dots and Lashes Style nevű instagramján, ahol ti is elolvashatjátok a története egyes részeit, megosztotta egy 2014-es indiai szakmai út tapasztalatait is. A történetre felfigyeltem és felkértem, hogy meséljen még róla:

amit korábban csak sokkoló dokumentumfilmekben láthattam, azt Katica első kézből átélte Indiában.

Modellváltás a divatiparban

A ‘80-as, ‘90-es évek hagyományos divatiparját egy karikacsapásra váltotta fel a fast fashion, ami a 2000-es évek eleji Magyarországra is egyhamar bekúszott. A fast fashion lényege a minél gyorsabb és olcsóbb termelés, évi akár 50-100 minikollekció piacra dobása. A ruhákat az árak alacsonyan tartása és a profitmaximalizálás miatt jellemzően Ázsiában gyártják: a legtöbb ilyen ruhadarab Indiában, Bangladesben és Kínában készül. Katica történetén keresztül betekintést nyerhettem az indiai fast fashion brutális körülményeibe, ami európai szemmel igazságtalan, gyomorforgató és felfoghatatlan. Az interjút alább olvashatjátok.

(L) A bejegyzésedben írtad, hogy 2014-ben erősnek érezted magad és szép ígéretekkel indultál neki az útnak. Hogy jött ez a lehetőség az életedbe? Mik voltak az úttal kapcsolatos ígéretek?

(K) Akkoriban egy divattervező lánynak modelleztem, aki felkért, hogy menjek vele Indiába szabásminta-szerkesztőnek. Ígéretekből pedig volt bőven: mindent fizetnek, autót raknak a fenekünk alá, körbejárhatjuk az országot… Ebből aztán mondanom se kell, hogy semmi se teljesült. Az ígért fizetés magyar viszonylatban nagyon kevés volt, havi 45.000 Ft, ami viszont Indiában egy mérnöki fizetésnek felelt meg. A kaland és a beígért bónuszok miatt végül belevágtam.

(L) Mesélted, hogy az út maga is nagyon hosszú volt. Hova mentetek pontosan? Milyen volt megérkezni?

(K) Az indiai Rádzsasztán tartományban volt a gyár, ahova szólt a lehetőség. Két hónapot töltöttünk volna ott. Az út maga is nagyon nehéz volt, 24 óráig utaztunk és egy óriási porfelhőbe érkeztünk meg, mivel Rádzsasztán nagy részét sivatag borítja. Amint megérkeztünk, egyből bevittek minket dolgozni. Hamar kiderült, hogy a dolgok, amik miatt kimentem, nem is voltak beígérve. Hétvégén is dolgozni kellett, egy szabad percünk nem volt. Utazásról szó sem volt.

(L) Ez nagyon nehéz lehetett. De mi is volt ez a gyár? Mi volt a profilja?

(K) Desigual hamisítványokat gyártottak, szörnyű minőségben. A megrendelő egy francia üzletember volt. Amikor megérkeztem, el voltam hűlve. Képzetlen férfiak dolgoztak ott, akik csak úgy kivágtak és összevarrtak anyagdarabokat bármiféle koncepció nélkül. Női ruhák gyártásával foglalkoztak úgy, hogy még életükben nem láttak nőt bokától felfelé. De még csak nem is tanultak róla. Amikor meséltem nekik a mellvarrásról, szabályosan zavarba jöttek.

(L) Hogy fogadtak téged a gyári dolgozók?

(K) Szakmailag elismertek, mert nem csak osztottam az észt, hanem ki is szabtam és megvarrtam a ruhákat. Változást viszont nem tudtam elérni, mert hiába mutattam meg nekik, azt mondták, hogy pazarlás rendesen megcsinálni - nincs rá se idő, se erőforrás. Szerintem igazából nem is tudták értékelni. Számukra a kínai flip-flop papucsom egy óriási érték volt, a pinkre lakkozott körmömet pedig ujjongva simogatták. Egyébként én azt láttam pazarlásnak, amit ők művelnek: a szakértelem hiánya és átgondolatlan munkafolyamatok miatt rengeteg selejt jött létre. Műveleti sorrend nélkül dolgoztak, kihagyták a részvasalásokat, spóroltak az öltéshosszon, összevissza csavarodtak a kiszabott ruhák… Tényleg pocsék minőségben dolgoztak.

(L) Nagyon más kulturális közegbe érkezhettél. Mesélsz még a körülményekről?

(K) Egy igazi kultúrsokk volt. Óriási szegénység jellemzi ezt a vidéket. Szemét, bűz, mocsok és ürülék volt az utcákon. Az emberek borzasztó egészségügyi állapotban voltak. Volt egy utunk Delhibe, ahol ötcsillagos hotelben szálltunk meg, ide azért utaztunk, hogy anyagmintákat tervezzünk. Bementünk egy légkondicionált irodába (ami európai szemmel egy lyuk volt, de ott irodának számított), ahol Photoshopban állítgattuk a minták különböző színeit. Aztán amikor kiléptünk a helyiségből, láttuk, ahogy a homoktól félig vak bácsik 40 méteres kőpadokra húzzák fel az anyagokat és egyesével viszik fel a színeket a mintákra. Szörnyű volt nézni.

(L) Az a dokumentumfilmekből is kiderül, hogy az ilyen gyárakban nagyon rossz egészségügyi állapotú emberek dolgoznak, ami köszönhető a szennyezettségnek, az egészségügyi ellátás hiányának és összességében a szegénységnek: nincs megfelelő táplálékbevitel, tiszta víz, vagy általános higiénia.

(K) Ez sajnos így van. A rádzsasztáni gyárban egy darab pohár volt, abból ivott mind a 400 alkalmazott. A mosdó, ahol kezet lehetett mosni, fekete volt a kosztól. Én végig palackozott vizet ittam és nagyon odafigyeltem, hogy mindent ásványvízzel mossak meg, mielőtt megeszem. Az ötödik napon még így is beteg lettem, de erre azt mondták, hogy ritkaság, mert általában mindenki egyből lebetegszik, amint megérkezik Indiába. Egyébként az alvással is teljesen más kapcsolatuk van: az az általános, hogy ha valaki elfárad, kidől az út szélén a kosz és mocsok mellé. Nekünk a körülményekhez képest normális szállásunk volt, ahol volt angol WC, de az ágy igazából ott is egy kemény deszka volt. Aludni alig tudtam, lefogytam, belilult a testem. Haza akartam menni.

(L) Végül sikerült elintézni, hogy idő előtt hazamenj. Hogy történt ez?

(K) Szerencsére meg tudtam beszélni a főnökömmel, aki látta, hogy szörnyen érzem magam. Két hét után megszervezte nekem a visszautat. A visszaút is félelmetes volt. Csontra fogyva, testileg-lelkileg megtörve indultam haza. Gépfegyveres őrök kísértek a repülőhöz, de az egész úton nem mertem enni-inni, mert féltem, hogy ha egyedül megyek mosdóba, történik velem valami. Végül hazaértem, kijöttek értem kocsival, és a kimerültségtől elájulva aludtam végig a hazautat. Nagy tapasztalat volt India, de nem szeretnék visszamenni.

(L) Mit vittél magaddal ebből az útból?

(K) Először is azt, hogy hallgassak a megérzéseimre. Az út előtt egyre erősödő kétségeim voltak, de végül belementem, mert erősnek hittem magam. Azóta tudom, hogy a megérzéseimre kell hallgatnom, ha bizonytalan vagyok. A spiritualitás, önmagunkkal való kapcsolódás mindig is fontos volt az életemben - évekig Pránanadiztam, majd India után jött a Theta Healing (egy terápiamódszer, amely egyszerre épít spiritualitásra és a modern pszichológia eszközeire - a szerk.). Az út másrészt megerősített abban, hogy a minőséget keressem a ruhákban - ha egy ruhadarabon azt látom, hogy nagy öltéshosszal varrták meg, meg se nézem, mert az azt jelenti, hogy kispórolták belőle a munkát és anyagot. Minél nagyobb öltéshosszal varrsz meg valamit, annál gyorsabban van kész a ruha és annál kevésbé lesz tartós. Egyébként pedig elhoztam egy óriási szabóollót a gyárból (itt nagyon nevetünk).

(L) Micsoda szuvenír! Köszönöm, Katica, hogy megosztottad velünk a történeted!

Katicának új fejezet indul az életében: a napokban fejezi be a színtanácsadó-képzést, és családjával Pécsre költözik, ahol szín- és stílustanácsadóként, valamint Theta Healing konzulensként fog tovább munkálkodni. Érdemes bekövetni az Instagramján, ahol szuper öltözködési tippeket oszt meg. Nem utolsó sorban pedig hozzám hasonlóan ő is szenvedélyes kincskereső - a #miérttúrtam című sztori-sorozatában a turkálós fogásait elemzi ki, melyből mindannyian sokat tudunk tanulni.

Köszönöm, hogy elolvastátok a bejegyzést!

Luca